Van, amikor el kell fogadni hogy vége

Vannak alkalmak amikor el kell fogadnunk hogy valaminek vége szakadt. Nem akarjuk belátni, nem akarjuk elhinni, de így van. Az élet ilyen. Elvesz és ad egyszerre. Valakitől kevesebbet vesz el és többet ad, de valakitől viszont többet vesz el és annál kevesebbet ad. Én az utóbbiba tartozom.  És ne tudom hogy a folytonos veszteségek erősebbé tettek e vagy pont hogy tönkre tettek. Túl sokat vesztettem az elmúlt négy évben és csak most értem el arra a pontra hogy észrevegyem és belássam, vége. El kell engedni azt ami már nincs meg. Nem ragaszkodhatunk egy képzeletbeli dologhoz, bármennyire is szeretnénk. A dolgok, az emberek és mi is változunk. És ezek a változások olykor nem élnek túl kapcsolatokat, barátságokat. Ha egyszer hagyjuk elvékonyodni és elnyúlni azt a szálat ami összeköt minket akkor az sajnos egy idő után elszakad. És mi hiába próbálunk utána nyúlni, utána kapni az már rég eltűnt a sötétben. És te ott maradsz egyedül. Ebben a fekete nyomasztó sötétségben, ami körül ölel és felemészt. Új szálak kötődnek, új kapcsolatok születnek. De én még mindig ott vagyok ennek a fekete gödörnek az alján. És már meg se próbálok fölkapaszkodni és kimászni belőle. 

~Carpe diem~